Kezdőlap‎ > ‎Rólunk‎ > ‎Vezetők‎ > ‎

Riport gyülekezetünk lelkipásztorával

Csaba Ungvári, 2011. jan. 28. 11:52   [ 2011. jan. 29. 0:45 frissítve ]

Egy imameghallgatás margójára 

Hosszú évek után lelkipásztort kapott Kiskőrös 

Cartoletti Norbert riportja Csóka Efraimmal és Mónikával 

Kissé elkeveredtem. A SPAR üzletnél balra kellett volna kanyarodnom, de jó hívőként nem tértem le az útról. Mint kiderült, ebben az esetben ez nem volt jó döntés. Telefonos segítség után végül megtaláltam a kiskőrösi imaházat, ahol már várt a lelkipásztor.  Legutóbb – ha jól emlékszem – 2003-ban jártam a gyülekezetben. Akkor nem várt a lelkipásztor, ugyanis nem volt. A gyülekezet viszont nagyon szerette volna, hogy legyen, ezért tették, amit ilyenkor tenni kell: imádkoztak, böjtöltek és várták a meghallgattatást. Eközben Erdélyből Magyarországra érkezett egy baptista hátterű fiatalember, hogy gépészmérnöki tanulmányokat folytasson. Belső vívódások és küzdelmek után Csóka Efraim végül otthagyva a mérnöki kart jelentkezett a teológiára, mert hitte, hogy Isten valahol szolgálatba akarja őt állítani.
Immár közel egy év telt el azóta, hogy megtörtént a lelkipásztorrá avatásod. Milyen tervekkel kezdted el szolgálatodat itt Kiskőrösön?
Efraim: Már Kiskőrösre érkezésem előtt biztos voltam abban, hogy Isten használni akar, csak még az nem volt világos, hogy miként. Csupán annyit tudtam, hogy lelkeket akarok menteni. Ezért is örültem, amikor meghívást kaptam Kiskőrösre, hiszen ez összecsengett a látásommal. Azóta is az a vágyam, hogy megértsem Isten akaratát és tervét a kiskőrösi gyülekezettel kapcsolatban, valamint, hogy segítsem a gyülekezetben a szolgálati ajándékok kibontakozását, a gyülekezet megújulását, a növekedést, és hogy a városban hitelesen képviseljük és bemutassuk Krisztust.
Miért pont Kiskőrösre esett a választás? Ezt azért kérdezem, mert egyrészt egy kezdő lelkipásztornak talán nem könnyű átlátni egy viszonylag nagy gyülekezet gondjait, dolgait, másrészt pedig voltak, vannak más pásztorkereső gyülekezeteink is.
Efraim: Másodéves teológushallgató voltam, amikor a főiskola folyosóján megállított Ungvári Csaba és megkérdezte, hogy nyitott lennék-e arra, hogy egy bizonyos rendszerességgel elkezdjek szolgálni a kiskőrösi gyülekezetben. Végül igent mondtam, s így 2006 januárjától háromhetente leutaztunk Kiskőrösre. A gyülekezet mindig nagy szeretettel fogadott bennünket, azt tapasztaltuk, hogy várnak és örülnek nekünk. Az ittlétünk során fokozatosan megismertük az itteni testvéreket, az ifjúságot, a várost és lassan megérett bennünk az elhatározás, hogy ha a gyülekezet elfogad minket, akkor mi nyitottak vagyunk az együttműködésre.
Mónika, benned mikor tudatosult, hogy lelkipásztor-feleség leszel?
Mónika: Amikor egyre inkább nyilvánvaló lett, hogy a kiskőrösi gyülekezet igényt tart Efraim szolgálatára. Azokban a napokban eszembe jutott egy korábbi prófécia, amit a Csillebércen tartott Aglow, felekezetközi női konferencián kaptam még évekkel ezelőtt. Imádkozás közben az egyik szolgáló testvérnő azt mondta nekem, hogy lelkipásztor-feleség leszek. Csendben, de robbant bennem a tiltakozás, egy ösztönös ellenállás a hallottakkal szemben, hiszen bontakozó jövőképem és terveim között ezzel a távlattal nem számoltam. Örök igazság, hogy Isten útjai és életünkre vonatkozó döntései gyakran meghaladják és felülírják elképzeléseinket. Ebben a megbízatásban a jézusi lelkületre törekszem hangolódni nap mint nap: „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben…” úgy az én életemben is.
Beszéljünk arról is, hogy te katolikus háttérben nevelkedtél, ráadásul nem is Magyarországon, hanem Erdélyben. Nem voltak nehézségeid a sok változásból adódóan?
Mónika: Valóban Erdélyben, Csíkszeredában születtem. Gyermekkoromban egyszerre két helyen laktunk, Csíkszeredán és Csíkmenaságon (egy a várostól 25 km-re eső falu), mivel édesapám ebben a völgyben megbújó kis faluban végezte kántori szolgálatát. Amikor 1997-ben Magyarországra jöttem valóban mélyreható változások kohójába kerültem, melyek igencsak megpróbáltak lelkileg, hiszen otthon hagytam szerető szüleimet, testvéreimet, a kisvárosi lét nyugodtságát, melegségét, derűjét, a falusi élet csendjét, emberközelségét, bizalmi légkörét, közvetlenségét, természetközelségét. A budapesti, a nagyvárosi lét visszásságai ellen mindenem tiltakozott. A testi-lelki egészséget kikezdő zaj, rohanás, törtetés, a tapasztalt bizalmatlanság, az egymástól való elidegenedettség hideg valósága sokként hatott rám. Lelki értelemben sokat 'fáztam'.
Másrészt pedig a saját felekezetem határának átlépése sem volt egyszerű és könnyű akkoriban. Kilépni a templom kőfalai mögül és közelebbről megismerkedni, sőt részévé válni a kereszténység pünkösdi-karizmatikus szférájának rendhagyó lépésnek számított. A különféle vélemények, hangok, megítélések kereszttűzében nem volt egyszerű haladnom egy új – de ami a legfontosabb volt számomra –, a Szentlélek által mutatott ösvényen.
Efraim úgy tudom, hogy te is erdélyi születésű vagy.
Efraim: Igen. Temesváron születtem és egy négygyermekes baptista családban nevelkedtem. Egészen 18 éves koromig baptista gyülekezetbe jártam. A váltás akkor történt, amikor a helyi pünkösdi gyülekezetben megrendezett ifjúsági találkozón betöltekeztem Szentlélekkel.
A család hogy fogadta a szentlélek-keresztséget?
Efraim: Jól. Ebből soha nem volt közöttünk konfliktus.
És mit szólt a család akkor, amikor megtudták, hogy teológiára jelentkezel és pünkösdi lelkipásztornak készülsz?
Efraim: Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon sokan le akartak beszélni erről, mondván, hogy nem tudom mit vállalok. De minél nagyobb volt az ellenállás, annál jobban megerősödtem.
Térjünk át egy másik területre. Meséljetek egy kicsit a megtérésetek körülményeiről.
Mónika: 1994 novemberében életemet radikálisan megváltoztató istenélményem volt. Akkoriban betegápoló nővérként dolgoztam a csíkszeredai megyei kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán. Egy hétfői napon az egyik kolléganőm egy lelkigyakorlatra hívott, amire először nem akartam elmenni. Péntek reggel azonban, amikor felébredtem, egy megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy nekem mennem kell. Ennek a lelkigyakorlatnak a záró istentiszteletén tapasztaltam meg életemben először a feltámadt Jézus Krisztus valóságát, jelenlétét, ami megváltoztatott. Ott, azokban a pillanatokban fizikálisan is, szemmel látható módon megnyilvánult rajtam Isten ereje. Egész testem elgyengült és váratlanul összerogytam, remegtem, örömömben zokogtam. A szomorú arcú tömeg felé szerettem volna fordulni és kiáltani: 'örüljetek, ne szomorkodjatok, mert Jézus feltámadt, él, itt van velünk…' Még ma is libabőrös leszek, amikor ezekre a pillanatokra gondolok.
Hogy fogadta mindezt az a katolikus közösség?
Mónika: Szerintem senki nem tudta, nem értette, hogy mi is történt velem valójában. Akkoriban még nem hallottunk, nem tudtunk semmit a szentlélek-keresztségről, a nyelveken szólásról, egyáltalán arról a megújulásról, amely az egyházban világszerte már elindult. Ma már egészen más a helyzet.
Ezt megelőzően mennyire vetted komolyan a hitet?
Mónika: Túlbuzgó voltam. Rendszeresen jártam misére, gyóntam, áldoztam, különféle formában böjtöltem, ahogy én akkoriban neveztem, önmegtagadásokat vállaltam, mindig olyat, amit nagyon nehéz volt megtartanom, hogy az önkéntes vállalásomnak valódi értéke legyen (például egy évig nem ettem semmilyen édességet). A Bibliát nem olvastam rendszeresen, viszont sok bibliai gondolatot ismertem a különböző imádságos könyvekből, a szentek írásaiból, a különféle elmélkedésekből, melyeket naponta olvastam.
A megtérésedet követően volt aki segített neked, akiben lelki társat találtál?
Óriási szomj volt bennem arra nézve, hogy egy közösséghez kapcsolódjak. Éreztem, hogy szükségem van olyan lelki társakra, akik átéltek ahhoz hasonlót, amit én és egészen másként akarnak élni. Ezekben az időkben indult Csíkszeredában az első karizmatikus kisközösség, ahová már a bátyám is járt, aki ugyanezen az őszön tért meg Magyarországon, Ménfőcsanakon. Tőle hallottam erről a kiscsoportról, ahová nem sok időre rá én is csatlakoztam. Ennek a kisközösségnek nagyon sokat köszönhetek. Ők voltak az első lelki család, akik mint újjászületett csecsemőt befogadtak.
Mikor tudatosult benned az, hogy Isten még tovább akar vinni?
Ez egy folyamatos eszmélődés volt. Mindig arra a belső vezetésre törekedtem figyelni, ami bennem dolgozott. Napról napra éltem. Mindenben benne akartam lenni, mindenütt ott akartam lenni. Megismerkedtem egy németországi misszionárius házaspárral, akiknek köszönhetően eljutottam Olaszországba, egy egyhónapos bibliaiskolába. Itt nyílt ki előttem a pünkösdi-karizmatikus világ gazdagsága, színessége, dinamizmusa. Csak annyit tudtam, hogy teológiát akarok tanulni. Csak arra vágytam, hogy egész életemben Isten dolgait tanulmányozzam és részese legyek annak, amit ő tesz ma a világban. Semmi más nem érdekelt. Ez a vágy, ez a szomj vezetett el végül a Pünkösdi Teológiai Főiskolára.
Efraim, te miként emlékszel vissza megtérésed körülményeire?
Efraim: A megtérésem, őszinte újjászületésem a Szentlélekkel való betöltekezésemkor történt. Megtérésem előtt sem voltam megbotránkoztató életvitelű, hiszen szüleim istenfélelemben neveltek. Rendszeresen jártunk gyülekezetbe, így viszonylag távol voltunk tartva a világi szférától, annak rossz hatásaitól. Amikor betöltekeztem Szentlélekkel, megváltozott a gondolkodásmódom és kialakult bennem egy nagyon mély elkötelezettség Isten iránt.
Ekkor még a baptista gyülekezetbe jártál?
Efraim: Igen, de miután leérettségiztem és Magyarországra jöttem továbbtanulni, itt már nem baptista gyülekezetet kerestem fel.
Hol szerettél volna továbbtanulni?
Efraim: Gépészmérnöki tanulmányokat folytattam, de egy év után az erősödött meg bennem, hogy nem itt van a helyem. Isten elkezdett bennem valamit átformálni. Az, hogy én teológiára jelentkezzek, talán az utolsó helyen volt az életemben, mert nem akartam lelkipásztor lenni, nem akartam emberekkel foglalkozni. Igazi békesség viszont csak akkor lett a szívemben, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezem a teológiára. Ez 2003-ban történt.
Nem kérdezősködtem még a megismerkedésetekről, pedig ez egy érdekes történet.
Mónika: Én abban az évben kezdtem a PTF-en tanítani, amikor Efraim első éves volt. A tanév során néhányszor beszélgettem vele, mint mindenki mással, például a 89-es forradalomról, ami Temesvárról indult. Az első sorsdöntő beszélgetésünk ennek a tanévnek a végén volt, egészen pontosan május 5-én, amikor Efraim feltette nekem a nagy kérdést: „Te hogy tekintesz rám?” Szavai megráztak, felkavartak, nem értettem, hogy mi történik. Hogy történhetett meg az, hogy az egyik diákommal ilyen jellegű beszélgetésbe keveredtem. Az elkövetkezendő időszakban a józan észnek, minden logikának ellentmondva kényes és törékeny szerelem kezdett kibontakozni közöttünk.
Efraim mennyit küszködtél magadban, amíg feltetted ezt a kérdést?
Efraim: Ez nem volt egy eltervezett lépés a részemről, bár a kérdés egy jó ideje már foglalkozatott. Én magam is meglepődtem a saját kérdésem időzítésén és a következő pillanatokban nagyon elszégyelltem magam. Végigpörgött előttem, hogy mégiscsak egy tanáromról van szó, egy nagyon szép, érett, képzett, többdiplomás, intelligens nőről. De éreztem, hogy valami kibontakozóban van, mely nem a véletlen műve.

Mónika: Amikor a PTF-en tanuló két fiatal egymásra talált, és világossá vált számukra hogy közös jövőt képzelnek el, a főiskola vezetésével ezt hivatalosan is tudatták. Bekopogtak Paul irodájába, leültek a kényelmes bőrfotelbe és bejelentették párkapcsolatukat. Nekem ezt a lépést megtenni volt a legküzdelmesebb. A mi történetünkben több törékeny pont is volt, de leginkább az, hogy én Efraim tanára voltam, ő pedig az egyik diákom. Nincs Isten humoránál csodálatosabb a világon.
Végül ti is beültetek a bőrfotelbe?
Mónika: Én ettől a páros bevonulástól valóságosan irtóztam. Aztán egy őszi napon, egyedül, félve ugyan, de bekopogtam Paulhoz és elmondtam neki a tényeket. Magam előtt látom meglepődött arcát. Nem emlékszem pontosan arra, hogy mit is mondott, hiszen ki emlékezne egy ilyen helyzetben. Nagyon kedves és megértő volt, megáldott minket és imádkozott kapcsolatunkért, a közös jövőnkért. Sokat jelentett bölcs támogatása.
Mikor házasodtatok össze?
Efraim: 2006. július 22-én. Én akkor végeztem el a harmadik évet. Utána egy ideig még a főiskolán laktunk, majd az államvizsga előtt leköltöztünk Kiskőrösre.
A tavalyi év azért is emlékezetes marad a számotokra, mert akkor született meg kislányotok, Larissza. A gyermek érkezése mennyiben változtatta meg életeteket?
Efraim: Egy gyermek érkezése átrendezi a család életét. Először mindent úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, vagyis reggeltől estig szolgálatok, gyülekezeti munka, stb. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nincs ez így jól. A feleségem egy nap azt mondta, hogy majd ő is fog tőlem kérni egy beszélgetési időpontot. Na ez megállított. Világos volt, hogy át kell rendeznem az életemet, az időbeosztásomat, tisztáznom kell magamban a fontossági sorrendeket. Tudatosan figyelnem kell arra, hogy elegendő és minőségi időt töltsek feleségemmel és kislányommal. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a gyülekezeti munka és a család között.
És sikerült megtalálni ezt az egyensúlyt?
Efraim: Hiszem, hogy fegyelmezett időbeosztással lassan sikerül. Ma már sok mindent igyekszem másként tenni, de a változás nem megy egyik napról a másikra, ez egy tanulási folyamat. Nagyon szeretem a gyülekezetet, a szolgálatokat. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy sokszor elfeledkeztem magamról és a családomról.
Mónika korábban azt mondtad, hogy túlbuzgó voltál és mindenben részt akartál venni. Gondolom egy kisgyermekkel az öledben ezt már nem tudod megvalósítani.
Mónika: Nekem nagyon nehéz volt a váltás. Nem számítottam arra, hogy ennyire nehéz lesz. Néha nehezen viselem azt az elszigeteltséget, ami az itthonléttel együtt jár. Nagyon a háttérbe szorult mindaz, amivel eddig foglalkoztam. Most a mondókák, a gyermekdalok, mesekönyvek kerültek a teológiai jellegű könyvek helyére. Az intellektuális munka helyett ma az a dolgom, hogy játsszak, kússzak-másszak a földön, nagyokat hancúrozzak a kis tündérkémmel és kitaláljam, hogy miért is sír éppen. Idő kellett ahhoz, amíg megértettem: azzal, hogy anya lettem, minden megváltozott. Csak fokozatosan kezdem érteni, hogy mennyi minden.
Befejezésül engedjetek meg még egy kérdést. Milyen tervekkel indultatok neki ennek az évnek?
Efraim: Szeretném meglátni az isteni tervet a személyes életünkre, de a gyülekezetre vonatkozóan is. Vágyam és törekvésem az, hogy a gyülekezeti tagok életében a kapott lelki ajándékok felszínre jöjjenek és kivétel nélkül mindenki, fiatal és öreg, gyermek és középkorú szolgáljon, jól sáfárkodjon mindazzal, amit Istentől kapott. Arra vágyom, hogy mindenki megtalálja a maga szolgálati helyét és odaálljon a résre. Továbbá szeretném, hogy Isten megáldja tanulmányaimat, amit a kecskeméti Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézetben folytatok, hogy az ott tanultakat hasznosítani tudjam a mindennapok szolgálataiban.
Hogy is összegezhetném ezt a beszélgetést? Talán így: Sok-sok ima után Kiskőrös végül kapott egy pásztort, aki korábban nem akart emberekkel foglalkozni, valamint egy pásztor-feleséget, aki nem akart pásztor-feleség lenni. Mit is mondhatnék? Szerintem mosolyog az Isten, amikor Kiskőrösre néz.
Forrás: Élő Víz 2010/1 
Cartoletti Norbert, 2010.04.14. sze., 20:52 

Comments